A harc még nem ért véget

(hatodik rész)

Azonban nem csak Yusuke és kis csapata érkezett meg a templomhoz, hanem ellenfeleik is:

- Kösz hogy idevezetettek!-nevetett az egyik rusnya szörny közülük, azzal mit sem törődve Yusukekkal már rohantak is be a templomba.

- Ehhez nekem is lesz egy-két szavam!-kiáltja Kuwabara és már rohanna is a szörnyek után ha Kurama nem kapta volna el a kabátjánál fogva.

- Igaza van.-helyesel Yusuke Kurama ki nem mondott szavaira.-Sétáljanak bele először ők a csapdákba.

- Kurama mért nem hagytad, hogy ez az idióta is utánuk menjen?-kérdezi csalódottan Hiei.- Akkor kevesebb bajunk lenne vele.-teszi hozzá egy gonosz vigyor kiséretében.

- Már megint mi bajod te gonosz kis gnóm?!-vág vissza Kuwabara.

- Csend!-szól közbe Midori.-Hallgassátok!

És a csapat fülelni kezd. A zárt templomkapun kiáltások szűrődnek ki. Rémes, vérfagyasztó kiáltások.

- Mi......mi....mi történhetet?-kérdezi a félelmét leplezni próbáló Kuwabara.

- Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki.-feleli Yusuke azzal kitárja a templom kapuit.

A templom maga belülről elég szokványosnak tűnt. Megvolt benne minden ami kell. Egyetlen különlegessége az az ötágú csillag volt ami az oltár köré volt festve. Az oltáron pedig ott volt a Végzet Serlege. A kiáltások újra felhangozottak, ezalkalommal ha lehet még rémisztőbben és a csapat megpillantotta az oltár körül vonagló szörnyeket. Amint közelebb mentek látták, hogy semmi külső sérülés nincs rajtuk, mégis úgy ordítanak és vonaglanak mintha valami hatalmas fájdalom emésztené őket.

- Ezekbe meg mi üthetett?-néz értetlenül Yusuke.

- Fogalmam sincs de jobb lesz ha óvatosak leszünk.-feleli Kurama.

Óvatosan közelebb mentek az oltárhoz, észre se véve, hogy mindannyian az ötágú csillag belsejébe kerültek........

- Nem lehet ennyire egyszerű.- nyúl a serleg után Midori de az egyik jajveszékelő szörny hirtelen elkapja a lábát és a lány elesik.

- Auuuuuu! Ez fájt.-mondja majd feltápászkodik de nem látja sehol a többieket.

- Na jó! Ez rossz vicc srácok!-mondja miközben körülnéz de nem lát senkit. Végül egy alak körvonalait látja kirajzolódni a félhomályban. Egy férfi alakját. Nem tűnik neki ismerősnek de azért közelebb megy. A férfi magas volt, jóképű és öltönyt viselt, meg nyakkendőt.

- Keres valakit, kisasszony?-kérdi tisztelettel.

- Én?-néz zavartan Midori-Csak......a barátaimat. Az előbb még itt voltak...........valahol.

- Oh! Mily szörnyűség egy ilyen gyönyörű hölgyet egyedül hagyni. A barátai bizonyára nem tudják értékelni Önt.-mondja a férfi és odamegy a lányhoz. Közelsége már zavaróvá vált Midori számára ezért hátrálni próbált de mintha egy falba ütközött volna.

- Ne féljen tőlem kisasszony.-mondja a férfi aggasztó nyugalommal hangjában, majd karját a lány derekára teszi és odahúzza magához.

- Ne! Kérem!-kiált fel rémülten Midori.- Ezt neeeeeee!

De a férfi mintha meg se hallotta volna a lányt, elkezdte csókolgatni a nyakát kezét pedig lassan az inge alá csúsztatta. A lány nem tudott védekezni bármennyire is szeretett volna. A férfi keze lassan kigombolta Midori ingét. A lány sikítani próbált de nem volt hozzá elég lelki ereje. A férfi most épp saját nadrágját gombolta ki, időközben a lány melleit csókolgatta. Midori reszketett, kiabálni próbált és sírni kezdett.......

Yusuke teljes sötétségben találta magát. Nem látott semmit vakon tapogatózott. Végül megpilantotta barátait. Odaszaladt hozzájuk, a többiek körülállták:

- Ah! Hát itt vagytok!-már azthittem mindenki eltűnt.-mondja mosolyogva de ekkor észreveszi, hogy valami nincs rendebn.- Keiko, Botan, Yukina, Shizuru.....ti meg, hogy kerültök ide?-kérdi meglepetten, de senki sem felel neki.

- Midori?-néz a lányra mivel ő állt hozzá a legközelebb.- Elmondanád mi folyik itt?-de alighogy kimondta a lány elfordult tőle majd eltűnt a sötétségben.

- Hiei, Kurama. Mi ez az eg...-de mielőtt befejezhette volna a két fiú is faképnél hagyta.

- Mi ütött belétek?-kérdezi Yusuke értetlenül, és egyre kétségbe esettebben amikor Kuwabara, Yukina, Shizuru és Botan is otthagyják.

- Keiko, ugye te nem fogsz itthagyni?-kérdi Yusuke csalódottan.

De Keiko is akárcsak a többiek hátat fordított Yusukenek és eltűnt a sötétségbe.

- Keiko! Keiko! Keikooooooooooooooo!-kiáltja.-Te nem hagyhatsz itt! Te nem!!!!!!!!!

- Hát ez fura!- jegyzi meg Kuwabara mikor a jól ismert utcán találja magát ahol felnött.

- Hogy kerültem ide? Az előbb még a templomban voltam ,vagy nem?-értetlenkedik.

- Hééé! Öcskös!- halja nővére hangját.- Gyere be beszédem van veled!

Kuwabara követi nővére utasításait és bemegy a házba. Nővérét az asztalnál ülve találja, így ő is leül egy székre. Szeretett kiscicája, Eikichi, az ölébe ugrik, Kuwabara boldogan simogatni kezdi.

- Kazuma, most hívtak az iskolából, hogy már megint nem voltál az órákon.-kezdi Shizuru.

- És?!! Nem a te dolgod.-feleli Kuwabara ingerülten.

- Mégis hol voltál az órák helyett? Válaszokat akakrok?-folytatja Shizuru figyelmen kívül hagyva öccse megjegyzését.

- MEGMONDTAM MÁR, HOGY NEM A TE DOLGOD!-kiabálja idegesen Kuwabara miközben feláll a helyéről és az asztalra csap. Eikichi rémülten leugrott az öléből majd kirohant az utcára........fékcsikorgás hallatszott mire Kuwabara kiabálva szaladt ki az utcára.

Kurama meglepődve látta, hogy saját házuk előtt áll. De az ajtó nyitva..... Valami rossz érzés kerítette hatalmába. Bement a házba.

- Anya?!-kiáltotta. De választ nem kapott. Beljebb ment. Vérnyomokat látott meg a padlón. Félni kezdett. „Mi lesz ha holtan találom meg?” futott át az agyán a kérdés. Ahogy beljebb ment véres kéznyomokat látott a falon, a padlón. Mindenhol dulakodás nyomai. Remegni a kezdett a félelemtől, a szívét a torkában érezte dobogni. Benyitott a konyhába.......... A látvány megbénította. Édesanyja ott feküdt előtte a padlón, körülött minden csupa vér volt. Lehajolt hozzá, a karjába vette és magához ölelte. Nem tudott megszólalni, csak ült ott megdermedten édesanyja holttestével a kezében.......

- Bátyám! Drága bátyám!- hallotta Hiei Yukina hangját. A hang irányába fordult. Yukina a nyakába ugrott.

- Mi történt?-kérdezte Hiei a lány véres kezeit látva.

- Ne aggódj drága bátyám, ez nem az én vérem.-mutatott Yukina a háta mögött holtan fekvő szörnyre. De Hiei nem a szörnyet figyelte, valami más járt az eszében:

- Bátyám?.....Azt mondtad bátyám?-kérdezte értetlenül.

- Igen. Hát persze.- felelte a lány.-Hisz a bátyám vagy.

- De te ezt honna......mégis kitől.........? Ez az életembe fog kerülni.-életében nem sokszor érezte eddig de most, FÉLT.

- Az mindegy, hogy kitől tudom.-felelte Yukina átölelve bátyját.- Az a fontos, hogy újra együtt vagyunk.

Hiei is átölelte a lányt de valami gyanús volt neki. Nagyon gyanús. A következő pillanatban meghallotta Midori kiáltozását. Otthagyta Yukinat és odarohant a földön vergődő, kiáltozó lányhoz.

- Midori! Mi van veled?-kérdezt, de a lány mintha nem is hallotta volna tovább kiabált és kapálózott. – Térj már magadhoz!- rázta meg Hiei, de semmi reakció. Ekkor Hiei gondolt egyet és felpofozta a hisztérikussá váló Midorit. Erre már a lány magához tért, de amint meglátta a fölé hajoló Hieit ellökte magától.

- Mi a fene van veled?-néz Hiei értetlenül a remegő lányra. Midori nem tud megszólalni, csak remeg és a blúzát szorongatja. Hiei megsajnálja a rémült lány, odamegy hozzá és átöleli. Midori kicsit megnyugodott, majd meglátta a macskáját sirató Kuwabarat. Kuwabarat, akárcsak Yusuket és Kuramat, csak jó nagy pofon segítségével tudták magukhoz téríteni.

- Mi......a.......csuda......történt?-kérdi Kuwabara még mindig könnyes szemekkel.

- Fogalmam sincs.-felelte a Serleget már kezében tartó Yusuke.- De tűnjünk el innen.

A többiek nem vitatkoztak Yusukevel, követték őt, ki a templomból. A templom előtt azonban mindannyian megpihentek, próbálták feldolgozni az élményeket és valami értelmes magyarázatot találni a történtekre...........