(hetedik rész)

- Mi volt ez az egész?- néz társaira a még mindig zaklatott Yusuke.

- Az út végén a templom, mit halandó még nem látott,

Ne sikíts, ha meglátod legrosszabb rémálmod!

Végy erőt magadon s hagyj ott mindent s mindenkit

Mert ha nem teszed életedet veszted!- mondja zihálva Kurama.

- Hát, persze!-világosodik meg Midori.- A kis rejtély második része. Azzal, hogy beléptünk abba a csillagba a legnagyobb félelmeink váltak valóra. Uristen!-borzongott meg.

- Hát ezért hagytatok mind egyedül....-kezdi Yusuke.

- Miről beszélsz?-értetlenkednek a többiek.

- Hát ezek szerint az a legnagyobb félelmem, hogy megint egyedül maradok, mint a halálom előtt, amikor senkit nem érdekelt, hogy mit csinálok, amikor senki nem törődött velem, amikor még én magam se tudtam valójában ki is vagyok.....-vallja be Yusuke inkább magának mint a többieknek.

- Igen.-helyeselt Kurama.- Én az édesanyámat találtam holtan.....borzasztó volt.

- És az én szegény kiscicám!-mondja könnyezve Kuwabara.- Elütötte egy autó!

- Neked az a legnagyobb félelmed, hogy a macskádat elüti egy autó?!!!!-mondja Hiei, aki már alig bírja visszatartani a nevetést.

- Szerinted ez vicces, tökmag?!!!!!!!.....majd én megmutatom neked!-és már esett is neki Hieinek, aki a nagy nevetés miatt nem volt elég gyors így Kuwabara ökle könnyedén elérte. Hiei hátraesett, de csak tovább nevetett.

- Én még sose láttam ilyennek.-mondja csodálkozva Yusuke, aki látva, hogy Hiei milyen jóízűen nevet ő maga is hangos nevetésbe kezdett. Midori és Kurama is ugyanazt tették, az erdő hamarosan a nevetésüktől volt hangos.

- Nagyon köszönöm, hogy kinevettek!-mondja sértődötten Kuwabara.- Vajon neked Midori mi volt a legnagyobb félelmed? És neked Hiei?

Erre mindketten abbahagyták a nevetést.

- Egyáltalán nem tartozik rád!-felei hidegen Hiei.

- Jobb lesz ha minél előbb visszamegyünk a palotába.-mondja sietősen Midori, azzal feláll és elindul, mit sem törődve a többiekkel. Hiei követte.

- Hát ezekbe meg mi ütött?- néz Kuwabara a többiekre.

- Nem tudom.-vonja meg a vállát Yusuke.-De menjünk utánuk, mert a végén még itt hagynak.-feláll.-Na gyertek!-szól oda Kuramaeknak, azzal mindannyian visszaindulnak a palotába.

- Főnök! Főnök!!!-ront be a nagyterembe Hiromacu ahol Sakiyo is volt.- Visszajöttek, viszajöttek!

- Egy kicsit fogalmazhatnál világosabban, nem gondolod!- néz rá Sakiyo szúrós tekintettel.

- Uramashi meg a többiek.....-kezdi Hiromacu de Sakiyo közbevág:

- Akkor ereszd már be őket te idióta!!!!!!!!

Hiromacu engedelmeskedik és az elgyötört csapat belép az ajtón. A Serleg Yusuke kezében volt, aki szó nélkül odadobta azt Sakiyo lábához.

- Finomabban Urameshi!- nyúl a serleg után Sakiyo.- Ez itt többezer éves.

- Pontosan 4279 éves.-lép be az ajtón Botan a többi lány kíséretében.

De Sakiyo mit sem törődött a lány megjegyzésével. Jobb kezét a Serleg alá csúsztatta gyengéden, bal kezével pedig megtámasztotta az alját úgy tartotta a fény felé.

- Tökéletes! Tervem első része sikerült.-sóhajtott megkönnyebbülten.- És most elhozzátok nekem a Halhatatlanság Tőrét! Gondolom nem kell betörjetek a kincstárba, hisz a kis Koenma barátotok nem akarhatja, hogy ezek a kedves lányok, itt, meghalljanak.

- Te átkozott!-Yusuke már nem bírta türtőztetni magát és neki rontott Sakiyonak. Csakhogy a hatalmas ütés még csak el sem érhette az eszelős férfit ugyanis Hiromacu az útjába állt.

- Ne olyan hevesen Urameshi! A végén még megsérül valaki...-nevetett Sakiyo.- És most takarodjatok!-komorodott el hirtelen.- És vigyétek a kislányokat is. Ja és nagyon ajánlom, hogy holnapután éjjel 11 óráig meglegyen az a tőr.

A csapat kisétált a teremből és Midori szobájába indult.

- Midori, te maradj.-szólt a lány után Sakiyo. A többiek megtorpantak.

- Nem lesz semmi baj. Majd utánatok megyek.-mondta a lány az aggódó tekinteteket látva. És a többiek elindultak kifele a teremből, csak Hiei maradt ott. Nézte a lányt és látta a szemében a nyugtalanságot, nem akarta egyedül hagyni. Ekkor Midori elmosolyodott és Hiei megértette mit akar. Ő is követte a többieket.

- Gyere ide kislány.-kezdte Sakiyo amint becsukódott az ajtó Hiei mögött.

- Mit akarsz tőlem?-kérdezte Midori.

- Ugyan kislány! Ne légy már goromba hisz én még mindig a te szeretett nagybátyád vagyok.- mondta nyájasan.

- Oh, nem! Te már rég nem vagy az!-emelte fel Midori a hangját. Szavai meglepték Sakiyot. Erre nem számított. Valami különös érzés kerítette hatalmába, valahogy fájtak neki a lány szavai. Midori látta, hogy nagybátyja képtelen megszólalni így folytatta:

- Az az ember akit én annyira szerettem és tiszteltem, akire felnéztem már nincs többé.- érezte, hogy könnycsepp gurul végig arcán. Nem akarta, hogy nagybátyja lássa ezért gyorsan letörölte pulóverének ujjával.

- Ne beszélj így kérlek.-szólalt meg végül Sakiyo őszinte fájdalommal hangjában.

- Mégis mit vársz! Nézz már magadra!!!! Képes vagy kiontani az életed, hogy elnyerd a halhatatlanságot!-kiabálta Midori, már nem érdekelték a könnycseppek amik sűrű esőcseppekként hulltak arcáról a padlóra.- Igen Sakiyo, tudom!-folytatta nagybátyja meglepet arcát látva.- Tudom, hogy arra kell a tör, hogy megöld magad! Tudom, hogy csak úgy nyerheted el a halhatatlanságot ha a saját véredet iszod meg a serlegből! Igen, tudom!!!!!!!-hangja elcsuklott, de erőt vett magán, s folytatta:- Mit gondolsz mért kértem Koenma és Yusukeék segitségét?!!! Mit gondolsz miért kezdtem ebbe az istenverte „harcba” ellened.-a könnyeitől nem láthatta de Sakiyo szemei is megteltek könnyel.- De azt már igazán ne várd el tőlem, hogy végignézem ahogy a saját kezeddel vetsz véget az életednek....-de nem tudta folytatni. Sarkon fordult és kirohant. Sakiyo megpróbálta utolérni de mire az ajtóhoz ért a lány már messze járt. Sakiyo ideges volt, szomorú és zaklatott, de még imádott unokahúga se tudta visszatartani terve megvalósításától.

- Akkor beszélnünk kell Koenmaval.- mondta Yusuke. A többiek Midori szobájában voltak. A lányok az ágyon ültek, Yusuke és Kuwabara a falnak támaszkodva álltak, még Kurama és Hiei az ablakon bámultak kifele.

- Az lesz a legjobb ha Botan most azonnal elmegy Koenmahoz.- jelentette ki Yusuke.- Ti mit gondoltok?-nézett társaira.

- Igen, ő talán ki tud jutni.-mondta Kuwabara.

- Egyetértek. –szólt Kurama.

Mindenki Hieire nézett de a fiú nem törődött velük. Felállt és kiment a szobából.

- Hát ebbe meg mi ütött.-nézett bambán Kuwabara.

- Nem tudom.-vonta meg a vállát Kurama, aki tisztán látta Midorit a fák között és tudta, hogy barátja hozzá ment de úgy gondolta eyt még egyenlőre nem köti a többieknek orrára.

- Akkor én indulok is.-mondta Botan, azzal előkapta a lapátját és minden gond nélkül elhagyta a kastélyt.

(folyt. köv.)