A harc még nem ért véget

(kilencedik rész)

Másnap mindannyian különösen rossz hangulatban voltak. Tudták, hogy este át kell adniuk a tőrt Sakiyonak és még semmi ötletük nem volt, hogy miként akadályozzák meg a férfi terveit.

- És ha egyszerűen elhúznánk innen a tőrrel?-vetette fel az ötletet Kuwabara.

- Persze te észkombájn!!!!!!-idegeskedett Yusuke.-Mert az olyan egyszerű! Több itt a szörny mint Tokió lakossága....

- Miért van jobb ötleted Urameshi?-vágott vissza Kuwabara.

- Kérlek ne veszekedjetek.-próbálta nyugtatni őket Keiko mielőtt még Yusuke beverhetett volna egyet Kuwabaranak.

- Hagyj békén te is!-förmedt rá Keikora Yusuke.

- Na de Yusuke! Ne beszélj így Keikoval! Nem akar ő semmi rosszat.-védte meg Botan a majdnem sírva fakadó Keikot.

- Szerintem Botan, ne szólj bele más dolgába!-tette a helyére Botant Shizuru.

- Kérlek titeket hagyjátok abba a veszekedést!-nézett a többiekre Yukina.

- Egyetértek.-szólt csendesen Kurama.-Csak egy megoldás van a problémánkra.

- Éspedig?-türelmetlenkedett Yusueke.

- Végeznünk kell Sakiyoval.-folytatta Kurama.

Minden szem Midorira szegeződött. A lány alig észrevehetően összerezzent majd erőt vett magán, bólintott és végül így szólt:

- Kuramanak igaza van. Akkor lesz esélyünk amikor átadjuk neki a tőrt. A szertartás alatt csak mi leszünk bent, Hiromacu, Isido, és még ketten rajtuk kívül akik valószínűleg majd a lányokra fognak vigyázni, nehogy eszünkbe jusson valami örültséget csinálni.

- Remek! Akkor nem lesz nehéz dolgunk.-Yusukenek tetszését elnyerte a terv.

Az órák gyorsan repültek és máris elérkezett az idő. Nem volt választásuk menniük kellet. Yusuke kopogás nélkül rontott a nagyterembe, a többiek utána. Csak Hiei és Midori maradt le egy percre. Hiei magához ölelte a lányt. Midori érezte, hogy úgy öleli mintha utoljára ölelné.

- Történjék bármi odabent valamit tudnod kell.-kezdte a fiú és mélyen a lány szemébe nézett. Midori viszonozta a tekintetet de hang nem jött ki a torkán.

- Tudod még sose vesztettem csatát.-kezdte Hiei.

- Csak Yusuke ellen.-jegyezte meg Midori.

- Igen igazad van.-húzta mosolyra a száját Hiei.-Akkor eddig csak egy csatát vesztettem.....eddig. De most elvesztettem még egyet.

- Valóban?-nézett rá a lány.-És ki ellen?

- Az érzelmeim ellen.-hangzott a tömör válasz.-Bármennyire is küzdöttem nem tudtam legyőzni az irántad érzett szerelmemet.-mondta ki végül Hiei.

Midorinak könnybe lábadtak a szemei, nem tudott megszólalni. Hiei ismét átölelte majd hosszan megcsókolta. Aztán ők is csatlakoztak a többiekhez. De még mielőtt beléptek volna az ajtón Midori még Hiei fülébe súgta: „Szeretlek!”

- Tökéletes!-kiáltott fel Sakiyo miután becsukódott az ajtó Midoriék mögött.

A lánynak igaza volt: a teremben rajtuk kívül nem volt más csak Isido, Hiromacu, és két másik szörny akik valamiféle ketrecbe zárták a lányokat, na és persze Sakiyo, aki már fel is állított egy oltárt, amelyen a már ott állt a Végzett Serlege.

- Megengedem, hogy végignézzétek a szertartást.-jelentette ki Sakiyo, majd odalépett Midorihoz és egy puszi kíséretében elvette tőle a tőrt. Felemelte, hogy mindenki jól láthassa. A telihold fénye megcsillant a tőrön. Yusukeék mintha csak erre a jelre vártak volna. Kuwabara és Kurama rárontott a lányokat őrző örökre. Kuwabara a szellemkardját, Kurama a rózsaostort használta. Csakhogy az ellenség sem volt rest, a két szörny ügyesen kitért a csapások elöl. Kuwabara, jó szokásához híven, fejetlenül támadt, Kurama pedig túl sokáig gondolkodott a taktikán ezért mindketten a földön találták magukat. A testüket egy rakás zúzódás borította. Az ellenfelek már a kezükben érezték a győzelmet amikor Kuwabara szellemkardja hirtelen köréjük tekeredett, megfosztva őket mozgásszabadságuktól. Kurama pedig egyetlen jól irányzott csapással az életüktől fosztotta meg őket. De nem csak Kuramaéknak gyűlt meg a bajuk ellenfelükkel: Yusuke és Hiromacu is nagy csatát vívtak. Már mindkettőjük számos sebet kapott de mindketten elszántan támadták a másikat. Hiromacu ügyes harcos volt de Yusuke Rei-Gun-ja kifogott rajta. A hatalmas energia kirepítette az ablakon és ő összezúzta a talajt ahova esett. Ezzel egyidőben Hiei egy egyszerű mozdulattal végzett Isidóval és már indult is, hogy segítsen a Sakiyoval küzdő Midorinak. Sakiyo már majdnem magába szúrta a tőrt de Midori erősen tartotta a kezét. Hiei nem tudta mit tegyen csak állt ott kivont karddal: ha most lesújt Sakiyora Midori is megsérül.....Ekkor Sakiyo váratlanul kitépte karját a lány szorításából és az előtte álló Hieire rontott. Csakhogy Midorinak is volt hozzá egy-két szava: még mielőtt a penge elérte volna a fiút közéjük ugrott megállítva ezzel Sakiyot. Ismét megragadta nagybátyja kezét:

- Gyerünk végezz vele!-ordította Hieinek. A fiú tétovázott: tudta ha lesújt megöli a lányt is.

- Csináld már!-kiabált tovább Midori.- Már nem tudom sokáig tartani!-könnycsepp jelent meg a szemében majd végig gurult az arcán, végül a padlóra hullt. Hiei kezében remegett a kard. Szíve zakatolt, agya tompa volt, mér nem is érzékelte a körülötte zajló harcot. Csak Midori hangját hallotta halkan de tisztán: ”Szeretlek!”. Mintha csak külső szemlélő lenne látta amint keze felemeli a kardot és lesújtani készül vele. Egy kiáltás szakadt fel lelkéből: NEEEEEEEE!, azonban sose hagyta el ajkait. Érezte ahogy penge áthatol a két testen, melyek aztán mint két bábu zuhantak élettelenül a földre. Minden csupa vér volt. Hiei térdre rogyott, a többiekben megfagyott a vér a jelenet láttán. A szobában senki nem mozdult, végül Kurama vett erőt magán és ment oda Hieihez. Kezét vállaira tette. Hiei nem mondott semmit csak a szemébe nézett. Kurama látta a mérhetetlen fájdalmat barátja szemében de bármennyire is szerette volna megvigasztalni hang nem jött ki a torkán. Hiei felállt és kimet. Egyedül akart lenni. Ahogy kiért a palotából az erdő fele rohant, a fele az erdő fele ahol először-és későbbi fogadalma szerint utoljára- vallotta meg érzelmeit.

Nem sokkal később társai is ott hagyták a Fények Palotáját a lányok kíséretében. A hatalmas bejárati ajtó nagy kattanással zárult be mögöttük örökre elrejtve e sötét nap emlékeit. A három fiú meg utoljára visszanézett a hatalmas épületre, mely büszkén állt a domb tetején a telihold fényében, majd visszaindultak a városba hiszen a harc még nem ért véget.

Vége