A bosszú mindenek felett

-Koenma? Szerinted Genkai halála után van esélye Yusuke-nek a győzelemre?

-Tudod Botan, most már egész biztos vagyok benne. Akár mekkora fájdalommal is járt Genkai elvesztése ennek kellett történie… Csak bízhatunk benne, hogy sikerül feldolgoznia a küzdelem előtt, nem szabad hogy a gyász elvegye a józan eszét.

Már csak alig két nap választotta el az Urameshi csapatot a finálétól. A csapattagok feszülten próbáltak összpontosítani az előttük álló nehézségekre. Ki a Toguro csapat technikáit tanulmányozva, ki pedig az utolsó perceket is kihasználva gyakorol és olyan is akad aki semmit tevéssel tölti a hátralevő időt. De Yusuke volt az egyetlen, aki nem törődött a viadallal, sokkal inkább a bosszún járt az esze. A külsőségek: hogy mikor hol és kik fogják figyelemmel kíséri hogyan vesz elégtételt kedves mestere meggyilkolásáért már egyáltalán nem foglalkoztatta. Már alig várta hogy szembe szállhasson Toguroval. Agyában cikáztak a gondolatok, de minél jobban megnyugodott annál inkább élesedtek érzékei, míg végül minden porcikájában érezte: meg fogja ölni ellenfelét.

Ebben a pillanatban de egy másik helyen:

„Nem hiszem el, hogy ennyire gyors. Ebben a testben esélyem sincs ellene"

Kurama állt egymagában, a sötétben. A tenyerét nézte de gondolatban egészen máshol járt. Az utolsó elődöntő képei peregtek le előtte, amelyet a Toguro csapat vívott. Még soha sem rémült meg annyira, mint akkor, amikor látta azt a porózus szellemi energiát, ami a testükből tört fel és amikor leendőbeli ellenfele pont itt, ezen a helyen mérte fel az ő energiáit. Még most sem eszmélt fel, amikor egy kisebb csapat zajongva közeledett feléje.

- Fogjátok meg! Bármi áron de meg kell állítani!

Egy fiatal lány alakja formálódott ki a stadion sötét folyosóin mögötte kisebb szörnycsapat loholt. A lány egyszer csak arra a szakaszra érkezett, ahol a mélázó Kurama állt. A vaksötétben nem látott semmit csak az ösztönei veszették.

-Erre kell lennie, emlékszem hogy erre van.

Érezte, mindjárt kijut a szűk folyosókról a szabadba, ahol könnyű szerrel végezhet a nemkívánatos koloncokkal.

Ahogy befordult abban a pillanatban belecsapódott Kuramába aki a lökéstől a falhoz tántorodott, de a lány mit sem törődve vele újabb lendületet vett és folytatta a menekülést.

Kurama nagyon meglepődött de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ellökte magát a faltól és próbálta leporolni a ruháját, de éppen csak elkezdte paskolni kabátját, amikor a szörnyek is megjelentek és csak úgy, mint a lány ők is nagyot taszítottak szegény Kuramán.

Ez már teljesen kihozta a sodrából „Azt még lenyelem, hogy egy szemtelen fruska tiszteletlen legyen velem, de hogy ezek a tohonya alakok semmibe vegyenek…”

Dühödten utánuk indult de amint a kijárathoz közeledet éles fény vakította el. „Ez nem természetes fény” Amint kilépett meg is bizonyosodhatott róla, hiszen az egy óriási fehér füst szállt fel közvetlenül előtte, ahol feltehetőleg az üldöző szörnyek állhattak. Ahogy felemelte tekintetét egy sudár alak rajzolódott ki a párából és a gőzökből. De nem tudta teljesen biztosra hogy a folyosó beli lány volt-e. Amint kicsit közelebb lépett volna hozzá egy kósza fuvallat mozgatta terhest füstfelleg takarta el szeme elől. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott.

Közben a lány most már felszabadultan sétált a fák között.” Hol van ez a Botan? Mondtam, hogy amint sikerül leráznom azokat a férgeket itt találkozunk. Nem lehet hogy ilyen lyukas agyú?!”

-Á! Miliko! Nem számítottam rá hogy ilyen gyorsan megszabadulsz tőlük.

-Hát nagyon igyekeztek.

-És találkoztál valamelyikükkel?

-Csak az egyikkel. A folyosón bambult. Hát szegényre tényleg nagyon ráfér az útmutatás, mit ne mondjak… És a lányok?

-Ők már tudják, hogy jössz. A szállodában várnak minket és az utolsó előkészületeket teszik. De neked kell részletesen elmagyarázni mindent magadról!

-Remélem, nem kotyogtak senkinek rólam. Mindennek tökéletesen titokban kell maradnia, mert az életem múlhat rajta.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi gubanc, hiszen ismered őket.

Azzal, sebes léptekkel elindultak a szállás felé. A viadal teljesen kiürítette a hotelt, így biztonságban suhantak a lépcsőkön felfelé és hirtelen ugrottak be a többiek szobájába.

-Sziasztok csajok! Már régen találkoztunk. De jól néztek ki.

-Szia Miliko! -hangzott a csoportos köszönés- Tudod, hogy egy alapos magyarázattal tartozol?

-Tudom, de most minden perc számít, kezdjük is el és közben mindent elmesélek….

A lányok izgatottan hallgatták a lebilincselő történtet, el is feledkezve a munkáról.

Eközben valahol az erdőben:

-Nem lehet igaz, hogy Genkai eltávozott. -hangzott el a szomorú mondat Kurama szájából.

-Én inkább amiatt aggódnék, hogy mi lesz Yusukeval. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy túlteszi magát.

-Szerinted megcsináljuk? - nézett Kurama társára

-Nem hiszem, hogy túléljük…- válaszolta Hiei ez eget fürkészve.

A lányok szobájában:

-Most már minden világos.

-Na akkor munkára gyerekek, mert kifutok az időből.

-Elő a fáslival. - utasította a még mindig ámuló lányokat Botan.

Azzal szorgos munkába fogtak és elkezdték a félmeztelen Miliko felsőtestére tekerni a gyolcsot.

-Hát még jó hogy nem hoztunk annyi kötszert. - mondta Botán sanda vigyorral az arcán.

-Héé! Most arra célzol, hogy kicsi a mellem??? Ezért most megverlek!

És már ugrott is Miliko Botan felé de Keiko egy hirtelen mozdulattal visszarántotta.

-Sietnünk kell!

-Hát szerintem Yusuike-nek NAGY szerencséje van. - tért vissza a témára Miliko.

-Hogy mi??? -és ezt a beszólást Keiko egy erős húzással a kötszeren nyugtázta.

-ÁÁÁÁ.. te őrült! Ez fájt!

-Most már tényleg igyekezzünk! - zárta le az értelmetlen vitát Yukina.

Azzal gyorsan Miliko fejébe nyomták a parókát és a kozmetikai asztal mögött Miliko puha arcvonásait gyorsan eltüntették.

-Szinte tökéletes.

-Hogy-hogy szinte? - kérdi türelmetlenül szegény elmaszkírozott lány.

-Hát még a ruhákat fel kell venned.

Az utolsó simításokat is elvégezték.

-Mindjárt beléd szeretek te macsó!

Botan tréfás megjegyzését kitörő kacaj fogadta, de a vigaszságot kopogtatás szakította félbe.

-Ez Yusuke! Éppen időben.

Ekkor ajtót nyitottak a meggyötört fiúnak, akinek tátva maradt a szája a látványtól.

-Mit keres egy fiú a szobátokban??

-Nyugodj meg Yusuke. - csitította a fiút Botan - Be kell, hogy mutassam neked Akinarit, a csapatod ötödik tagját. Hívd össze a többieket, nekik is meg kell ismerniük őt.

-Hogy mi?? Az ötödik? Szó sem lehet róla. De hisz nem kerestünk semmilyen póttagot, és amúgy is…

De nem forronghatott tovább, a lányok kituszkolták őt az ajtón, de még a folyosóról is hallották.

-Én ebbe nem egyezem bele és a többiek sem fognak!

-Majd megnyugszik. Az a fő hogy nem ismert meg. - gondolkodott hangosan a már teljesen férfi bőrbe bújtatott Miliko.

Eközben a még mindig feldúlt Yusuke szántotta végig az erdőt, társait kutatva. Szerencséje volt, mert a többiek egy tisztáson voltak.

Kurama és Kuwabara egy fa tövében állva nézték Hiei kemény edzését.

-Nagyon elszánt. - mondta Kuwabara

-Szerinte ez már becsület kérdése. - jegyezte meg Kurama lehajtott fejjel.

Ekkor robban be Yusuke. Megszakítva az elmélkedést.

-Hé srácok! Látom hogy, gyakoroltok, de most meg kéne valamit beszélnünk. - mondta flegmán remélve, hogy közönye csak szemet szúr nekik.

-Na akkor mondjad, hiszen itt van az egész csapat

-Hát éppen ez az! Az ötödik tag a szállóban vár ránk.

-Hogy az ötödik? - horkantak fel egyszerre - Mi történt, amíg távol voltunk?

-Mennyünk hátha a lányoknak értelmes magyarázatuk lesz mindenre, ha nem, akkor legalább lenyomjuk a betolakodót.

-Igazad van Hiei.

És közösen elindultak a szállásuk felé. Mikor odaértek hatalmas robajjal törtek be az ajtón.

A lányok kicsit sem ijedtek meg, számítottak már rájuk.

-Most magyarázzatok meg mindent, vagy különben végzünk ezzel a semmirekellővel - üvöltött Yusuke mutató ujját az idegenre szegezve, de meglepődött a reakción.

Az ismeretlen nyugodtan felállt és belekezdett monológjába.

-A nevem Akinari. Genkai küldött hogy a segítségetekre legyek. - a mondatot nagy csönd követte. Akinari hellyel kínálta az elhűlt alakokat, akik szót fogadva nekik bejöttek a folyosóról és helyet foglaltak a szomszédos kanapén.

-Én csak a végső tartalék leszek, hiszen ez már nem az én harcom. Én csak egyfajta útmutató, mentális segítség vagyok. Megpróbálok rávilágítani a hiányosságaitokra és segíteni, felszabadítani a szellemi tartalékaitokat. Most mennyünk ki gyakorolni. Az első te leszel Yusuke. - és a még mindig letaglózott fiúra mutatott aztán sarkon fordult és eltűnt a folyosón. A fiú kérdő pillantásokat vetett barátaira, akik a szobában maradtak és elindult az alak után.

Az akkor már üres stadion felé vették az irányt. Még mindig nem bízott újdonsült csapattársában.

Gondolataiba mélyedt és már csak az akkor épp üres lelátóknál tért magához.

-Na fiú mutasd, mit tudsz! Védd magad! - és olyan gyors támadást indított Yusuke felé hogy szerencsétlen csak az utolsó pillanatban tudott elugrani, tudta ez a figyelmetlensége könnyen az életébe kerülhetett volna.

-Ezt meg miért csináltad? Meg is halhattam volna.

-Fogd be a szád! Figyelmeztettelek, de ezt nem várhatod el Togurotól. Ha nem teszed túl magad Genkei halálán te is utána mész.

-Nem beszélhetsz róla ilyen tiszteletlenül! - és egy erős ütéssel nyomatékosította a mondottakat. De pechére új mestere könnyű szerrel ellépett előle és hátba rúgta a zavarodott tanítványt. Yusuke métereken felszántotta az emelvényt.

-Nyugodj le, különben kárba vész Genkai hagyatéka. Jobb lesz, ha az önkontrollal kezdjük. - sóhajtotta - Te konok fiú, gyere ide.

Yusukénk cseppet sem fűlött hozzá a foga, de elindult lassan.

-Most ülj le ide velem szemben. - „Akinari” aki már meditáló pózban ült maga elé mutatott és Yusuke engedelmesen követte az utasításokat.

-Hunyd le a szemed! Lazíts és Lassítsd le a lélegzeted! Csendesedj le belülről és koncentrálj!

Yusuke ímmel-ámmal végezte a gyakorlatot, nem látta értelmét az utasításoknak.

-Yusuke? Ugye azt csinálod amit mondok?!

-É-én? Ja igen persze. - de magán érezte az idegen szúrós tekintetét.

-Találd meg a lelki békéd!

A fiú minden erejét összeszedve koncentrált észre sem véve, hogy:„Sikerült” nyugtázta mosollyal az elért eredményt Miliko. Eközben Yusuke tudatalattijában Genkai elmondhatta mind azt, amit nem sikerült halála előtt, kezdve azzal, hogy az ő halálának igenis volt célja. Órákkal később tért csak magához de Akinari már nem volt ott. Ő már Kuwabarát igazgatta a sziget másik felén.

-Te! Ha továbbra is ilyen forrófejű leszel az ellenfelednek nem lesz nehéz dolga.

-Most arra célzol, hogy nem vagyok jó harcos???

-Nem. Csak arra akarok kilyukadni, hogy sokkal többet kéne gondolkozni, mielőtt támadni készülsz.

Botant aki a lelátóról nézte „barátnője” oktatgatását hirtelen Koenma zavarta meg:

-Na hogy haladnak?

-Egész jól. Minden a tervek szerint megy és már csak Hiei és Kurama van hátra.

-Remélem, azért az ő élete nem kerül majd veszélybe…

-Ezt meg pontosan, hogy érted?

-Megkettőzték az őrséget, ha kiderül, hogy ő Miliko Takemura azonnal végeznek vele.

És így latolgatták Miliko esélyeit az életben maradásra és a csapat győzelmére. Nem is vették észre, hogy beszélgetésük tárgya éppen közeledik feléjük.

-Szóval ennyire nem bíztok bennem?! Na ez aztán szép…

-ÁÁÁ… Miliko, te itt?? Hee-hee

-Mi nem úgy értettük, csak arról van szó, hogy megerősítették az őrséget és most már mindenhol téged kerestet…

-Ne is törődjetek vele. Majd minden elrendeződik, s ez a kör még nincs lefutva.

-És hogy áll Kuwabara?

-Hát nagy nehezen sikerült a fejébe vernem, hogy a heveskedés az itt a halált jelenti.

-Nem félsz hogy technikáidból kiderülhet ki is vagy te?

-Ha ki is derül addigra már késő lesz… - Zárta rövidre a témát.

-Ti meg miről beszéltek?

Hátuk mögött Hiei jelent meg és átható, szórós tekintetével szinte felnyársalta a kis társaságot.

-Hát mi csak… Éppen… - zavaros magyarázatnak elébe.

-Hagyd csak Botan. Arról beszéltünk, hogy te harcra számítasz, de el kell, hogy vegyem a kedved. - Miliko intett a fejével a barátainak hogy jobb lenne most már elindulniuk.

-Ezt meg hogy érted? - Hiei figyelme nem lankadt és továbbra is kardja markolatán nyugtatta kezét.

-Neked nem a harcban van a gyengeséged. - mély lélegzetet vett hogy elkezdje, de közben a még mindig gyakorló Kuwabarát kísérte szemével - te inkább Yukina miatt aggódsz, félted hogy baja eshet, ha kiderül hogy a húgod. - érezte, hogy a fiú csak habog és nem tud mit reagálni - Tudod, hogy most is csak azért van a viadalon, mert a bátyját keresi. Ne félj, még nincs itt az ideje az igazságnak és miatta se aggódj a lehető legjobb kezekben van, a lányok vigyáznak rá és ott van Kuwabar is. - mosolyra húzta ajkait, és magára hagyta Hieit.

Elindult hogy belekezdjen utolsó ”páciense kezelésébe”, de nem kellett messzire mennie, mert Kurama már a stadion bejárata előtt várt rá.

-Mind közül te vagy a leginkább megrémülve, ugye? - tette fel a költői kérdést, érezte a döbbenetet, de nem várt választ - Nos nem kell aggódnod, mindem megoldódik, mire rákerül a sor, csak ne kételkedj benne, még mielőtt lemenne a nap. De sebesülten nem lesz sok esélyed, még mindig érzem rajtad azokat a sebesüléseket, amiket a halálnövénye ejtett rajtad. Pedig már több mint egy hete történt. Na mindegy, majd erre is lesz gondom. - azzal, mint aki jól végezte dolgát elsétált.

-Hát ez nagy segítség volt! - hallott még az elégedetlen felhorkanást, de elengedte a füle mellett és visszatért a lányokhoz a szállodába.

Barátnői mindenre kíváncsiak voltak és miközben ő a főzetét kevergette el is mesélt minden apró részletet.

-Kész lettem csajok. Most el kell mennem, be kell fejeznem még valamit.

-ÁÁÁ nagyon homályosan fogalmazol. Tudjuk, hogy Kuramára gondolsz.

De mit sem törődött a csípős megjegyzéssel elindult megkeresni őt.

Már vagy fél órája barangolhatott az erdőben, de nem zavarta hogy közben már alaposan rá is sötétedet ő folytatta útját, bár már nem igazán tudta, merre is van az…

-Meg vagy! - halkan lehelte a levegőbe és közeledett egy kis tavacska felé. Végig bujkálta az összes aljnövényzetet és csak az utolsó bokornál vette észre, amit eddig nem látott.

Kurama derékig érő vízben állt és a testét borító komoly sérüléseket próbálta gyógyítgatni.

Miliko még soha nem látott ehhez foghatót. A férfi hátán és haján csillogott a víz és láthatóan gondolataiba mélyedve merengett. Kifejezetten szépnek látta az eléje táruló látványt.

A lány szerette volna megvárni, amíg Kurama elkészül és nem zavarni őt, de arra nem számított, hogy ilyen sokáig kell majd várnia. A lábát már alig érezte így kénytelen volt kockáztatni a lebukást, megpróbálta más helyzetbe helyezni végtagjait, de nem volt szerencséje, a száraz avar zörögve morajlott alatta.

-Csak ne hallja meg, ne, ne, ne…- fohászkodott összeszított öklökkel és lehunyt szemekkel

De Kurama a zaj forrása felé fordította tekintetét és könnyű léptekkel a part felé indult.

„Az nem lehet hogy észre vett… Kész. Lebuktam… Gyerünk Miliko vegyél magadon erőt és állj fel, gyerünk. Viselkedj természetesen, hiszen férfi vagy. ÁÁÁ miket beszélek, hiszen és lány vagyok!! Még van esély, hogy eltűnjek.”

Összehúzta magát és elindul kifelé a sűrűből. De ekkor:

-Akinari?! Te meg mit keresel itt?

-Hát én? Izé… téged. Hoztam kenőcsöt a sebeidre. - és a zavartól remegő kezével odanyújtotta neki a tégelyt - Na akkor megyek is. - és már lépett volna.

-Ennyi?

-Miért mit vártál? Holnap után van a döntő - próbált minél gyorsabban szabadulni a kellemetlen helyzetből, hiszen Kuramán a kötszereken kívül nem volt semmi.

-Én csak annyit akartam még mondani, hogy találkoztam a „gyönyörűséges „Suzuki-val és…

-Ne is folytasd, a lényeg hogy bár ideiglenesen is de megoldódott minden. Csak okosan használd. - azzal gyors léptekkel elviharzott a színről.

„ÁÁÁ mindjárt elsüllyedek. Ha ezt megtudják a többiek, búcsút inthetek a tekintélyemnek” - és amilyen gyorsan csak tudott visszasomfordált a szállodába és nem is mutatkozott ezután.

Örült hogy levethette a férfi gúnyát és végre önmaga lehet.

Eközben a szemben lévő szárnyban a fiúk szobájában:

-Elég furcsa alak ez az Aknari. -hőbörgött Kuwabara

-Az tény, hogy furcsa de azért jól jön a segítség. Én úgy érzem, hogy azért valamennyire összerázott minket. - fejtegette Kurama és ebben egyet is értettek.

-Hé! Nézzétek egy nő van Akinari szobájában . - Yusuke szakította őt félbe mire a többiek őrült tolakodásba kezdtek az ablaknál.

-Még soha sem láttam, de az bizonyos hogy nagyon csinos.

-Miket beszélsz te idióta? Csak a sziluettjét látod az arcát nem. Az igaz, hogy formás, de lehet hogy olyan ronda, mint a bűn. - érvelt Hiei.

-Ha annyira oda vagy miért nem nézed meg a harmadik szemeddel? - élcelődött Kuwabara huncut vigyorral az arcán.

-Hogy mit nem képzelsz te ostoba! - hessegetve a bagázst az ablaktól, máshol folytatva a vitát, de Kurama még sokáig figyelte a csodás női alakot. Élvezte a látványt, ahogy lány öltözködik, és ahogy fésüli hosszú haját.

Másnap már mindenki izgatott és feszült volt, hiszen már csak egy nap volt a mérkőzésig. A helyzethez képest a kis csapat eleven és vidám hangulatú, csak Akinari kerülte a társaságot főleg Kuramát. Még mindig nagyon kényelmetlenül érezte magát a tegnapi miatt, de ő sem maradhatott ki Kuwabara szurkálódásából.

-Mi az Akinari? Nagyon kerülsz minket, nem akarsz beszámolni nekünk a későesti edzőpartneredről?

-Mi??? - Akinari teljesen másra számított, azt várta, hogy a tavi leskelődését fogják az orra alá dörgölni.

-Ne tedd magad, láttuk… Bemutathatnád nekünk a kis barátnődet, nagyon szemre való... - Szemtelenkedett tovább.

Akinarinak csak most esett le.

-Hogy? Mutassam be? - kérdezte kajla vigyorral kísérve.

-Igen már nagyon kíváncsiak vagyunk.

-Akkor itt van… és középső ujjával szó szerint „bemutatott„ nekik. - erre kacagás tört ki a többiekről.

És Akinari otthagyta a meglepődött Kuwabarát.

- Úgy kell neki, Akinarival nem érdemes UJJAT húzni. - hangzott Botan szájából az ízes megjegyzés, ami újabb nevetést-hullámot keltett.

Aznap már csak késő délután találkozott az Urameshi csapat teljes létszámban. De még mindig lehetett érezni a neheztelést az ötödik tag részéről. És egy nagy sóhajtással belekezdett záróbeszédébe:

-Nos mindenkinek segítettem annyira amennyire szükségét éreztem és remélem a megszerzett tudásotokhoz mérten fogtok holnap küzdeni. Kinek ösztökére, gyakorlásra volt szüksége kinek pedig nyugalomra vagy gyógyszerre az mind megkapta. Az én feladatom most itt véget ér és remélem Genkai néném elégedett lesz.

-Hogy? A nénéd??

De Akinari nem méltatta a kérdést, és tovább folytatta:

-Már csak a holnapi napot kell átvészelni, de sajnos nekem más dolgom lesz, remélem, ezt megbocsátjátok. - sarkon fordult és elment.

-Ez most tényleg képes itt hagyni minket? - értetlenkedett Kuwabara de senki nem reagált rá.

-Szóval ezért emlékeztetett annyira Genkaira…- és Yusuke elméjébe villantak az edzés képei, Akinari rideg tekintete és mondatai. - Hát igen… családban marad…

És a kis csapat is nyugovóra tért. Egyedül Kurama nem tudott nyugodni és mindenképpen számon akarta kérni a „férfin „ a cserben hagyást és ezt a mondatát: ”A lényeg hogy bár ideiglenesen is de megoldódott minden”… „Mit jelent az, hogy ideiglenesem?”-kérdezte magában és így indult el Akinari szállására.

A lányok is ott voltak a szobában és az ágyon fetrengve hallgatták a tükör előtt álló maskara beszámolóját. Dühösen gombolta ki mellényét és dobta a földre, közben panaszkodott arra az idétlen Kuwabarára.

-Még hogy mutassam be…Mutassam be saját magam?

-Hát azért nem sokon múlt hogy lebukj. - nyugtázta Keiko észre sem vették, hogy Kurama érkezett az ajtóba.

-Eddig is csak hajszálon múlott. Milyen fiúnak van kamilla és méz illata.

-Igazad van Botan de hát tudod mennyire figyelnek a részletekre. - nevették el magukat, de rögtön el is csendesedtek, mikor észrevették a hallgatózót. De Akinari nem látta őt és a tükör előtt tovább gombolta ingjét.

-Most jobb, ha mi lelépünk… - mondta zavartan Botán, de mire Akinari megfordult már nem voltak a szobában és csak most vált nyilvánvalóvá számára, hogy ki áll az ajtóban.

-Mit titkoltok? - Kérdezte zavartan Kurama

-Nem titkolunk semmi olyat, amiről tudnod kéne vagy befolyásolhatja a csapat teljesítményét. - Húzta ki magát a válasz alól.

-Ne térj ki! - és közelebb hajolt a lányhoz, hogy elkapja a kezét, de Akinari sem volt rest.

Megragadta az érte nyúló kart és egy jól irányzott ütéssel megszabadította magát.

-Ne kényszeríts! - sziszegte a fogai között Kurama.

-Hidd el te, húznád a rövidebbet.

De Kurama meg sem hallotta a fenyegetést, rátámadt a lányra. Miliko nem akarta bántani a fiút be a helyzet hozta így, hát meg kell védenie magát. Kurama megragadta ellenfele nyakát és odaszorította a falhoz.

-Ha válaszolnék a kérdésedre, biztos, hogy még ma meghalnék.

-Ha nem válaszolsz, akkor én magam öllek meg ebben a szent pillanatban. Döntsd el.

-Elmondom de akkor az semmilyen körülmények közt nem kerülhet senki, még a fiúk fülébe sem. - mondta megadóan a lány, tudta, hogyha harcolna a fiúval biztos, hogy megölné. Azt meg nem akarta. - Engedj el, és a szavamat adom, hogy mindent elmondok.

Kurama nem bízott benne egy cseppet sem, de a lányt nyakánál fogva visszadobta a szobába.

-Csak semmi mellébeszélés! - figyelmeztette furcsa éllel a hangjában.

-Az apám benne volt egy ember ellenes szövetkezetbe, ami minden éven megrendezte ezt a viadalt, hogy ütőképes csapatot állítsanak elő a Föld ellen. - kezdett bele a hosszú monológba, miközben a nyakát masszírozta. - Az apám puccsot akart véghezvinni, hogy felszámolja a szervezetet. De a nagybátyám lebuktatta és kivégeztette így magához ragadta a hatalmat. Tudta, hogy egy nap visszajövök és leszámolok azzal a bagázzsal és vele is, ezért már évek óta óriási biztonsági felügyelet mellett rendezik csak meg a versenyt, nagyon ügyelve, hogy ne jussak be. Ezért Botannal, akit régről ismerek kiterveltük, hogy férfinak öltözve részt veszek a viadalokon. Kapóra is jött, amikor Genkai mesélt rólatok. Már akkor tudta, hogy meg fogják ölni és azt is, hogy rátok fér egy kis segítség. Mindent elrendeztem és minden rendben is ment eddig. - sóhajtott egy nagyot és egy fáradt mozdulattal levette a vendéghajat.

Kurama számára csak most vált nyílván valóvá, hogy Akinari nő. Az a nő, akit tegnap az ablakából csodált.

-A nevem Miliko és azért jöttem, hogy megtoroljam apám halálát. - zárta le nemes egyszerűséggel.

A férfi a döbbenettől még mindig nem tudott meg sem szólalni és merőn nézte a lányt. Miliko gyorsan megunta a hosszú adásszünetet és szem forgatva megszakította a csendet.

-És te miért jöttél? Gondolom nem azért, hogy minderre fényt deríts. - gúnyolódott.

-É-én csak kérdezni akartam valamit. - mondta zavartan.

-Na akkor kérdezz!

-A tónál… Úr Isten a tónál… hiszen te nő vagy. - és csak most esett le neki hogy pucéran állt a nő előtt.

-Na igen. - pironkodott.

-A-Azt mondtad, hogy ideiglenesen is bár de meg van minden oldva. Mit jelent azt, hogy ideiglenesen.

-Ja? Szóval ez nem hagyott nyugodni… - mosolyogta el magát - Csak annyit tesz, hogy Shuuichi Minamino teste lassan, de biztosan visszanyeri régi erejét.

Mindent elvégezettnek tekintett, visszatette parókáját fejére és a szétszaggatott ingjét egyszerűen visszagombolva, nem törődött felrepedt ajkával.

-Most meg hova mész? - kérdezte a fiú

-Megyek és kiélvezem életem utolsó napját. - mondta mosolyogja.

-Nem veszed egy kicsit félvállról.

-Inkább csak reálisan. - és újra mosolyogni akart, de a száján lévő seb tovább repedt - ÁÁÁ! A francba. - kapta szájához a kezét.

És Kurama elmosolyodott.

-Most min mosolyogsz? Tudtommal ez a te műved. - szurkálódott Miliko, rosszul esett neki, hogy ezt ennyire semmibe veszi.

-Elnézést. - szabadkozott a fiú de a nem tudta abba hagyni.

-Most már tényleg elég, ne akard, hogy kijöjjek a béketűrésből. - fenyegette

De Kurama mit sem törődve vele hangos kacagásban tört ki. De jött is a megtorlás. Miloko nagyot lépve akarta fejbe csapni a neveletlen frátert, de ahogy ellibbent megbotlott egy hatalmas betondarabban és a fiúra esett. A nevetés hamar elült és merőn néztek egymás szemébe. Érezték egymáson a meleg, párás leheletüket és közeledtek egymáshoz ajkaik, és finom, puha csókot váltottak.

-Ne! - suttogta a lány halkan, és a fiú engedte, hogy Miliko elfordítsa fejét.

Ott feküdtek egymás ölében a földön. A lány a fiú karjaiban pihent meg. Kurama finoman lehúzta a parókát a fejről, ami a mellkasán pihen és simogatta a lágy hajat.

Reggel Kurama arra ébredt, hogy társai ordibálva rontottak be a romos szobába. Miliko addigra eltűnt, csak az illatát érezte maga körül.

-Ez nem lehet igaz. Még mindig alszol? És mi történt itt? Na mindegy, nem érdekes.

Öltözz! - Utasította a fiút Yusuke - 10 perc múlva a stadionban kell lennünk

A fiúnak rosszul esett a durva ébresztő, de pillanatok alatt magára kapkodta a friss ruhadarabokat. És időben a küzdelem helyszínére értek.

-Azért sajnálom, hogy Koenma lesz az ötödik. Megnéztem volna, hogyan küzd Akinari. - hiányolta a férfit Hiei.

-Neki most más dolga van. - gondolkodott hangosan Kurama, de nem volt ideje tovább merengeni, hiszen megérkezett a Toguro- csapat. És az első harcos természetesen ő volt.

Eközben a stadion bejárata előtt Miliko és a lányok beszélgetnek, búcsúzkodnak:

-Legalább férfi jelmezben jöttél volna, így azonnal felismernek és rád fognak támadni. - aggodalmaskodott Botan.

-Muszáj ezt végig csinálnod? Hagyd az egészet és gyere velünk. -próbálta győzködni a lányt Keiko, de Miliko hajthatatlan volt.

-Ezt most meg kell tennem, de amint végzek mindenkivel, elmesélem, mi történ tegnap, miután Kurama beállított. - próbálta oldani a gyászos hangulatot, kevés sikerrel. - Ne aggódjatok! Nem adom olyan könnyen a bőröm.

-Nagyon vigyázz! - hangzott a közös felszólítás.

Azzal elindult a bejárat felé teljes nyugalommal. Hosszú barna haját és fehér ruháját a szél játszi könnyedséggel röptette körbe- körbe. Barátai tekintete végig követte őt.

És elkezdődött a harca, úgy ahogy a küzdelem is az arénában. A bejárati őrség csekély ellenállást tanúsított, hamar tovább is indult a sötét és szűk folyosókon közben hallotta az óriási robajokat átszűrődni a vastag falakon. Aggódott Kuramáért, de zokszó nélkül ment tovább. A következő fordulónál azonban már nagy számú szörnycsapat állta útját.

-Ezek most szórakoznak velem, hogy ilyen selejt bandát küldenek a nyakamra? - gúnyolódott velük.

-Ki a selejt? - hangzott a fennhéjázó kérdés és megindultak a lány ellen. De ő meg sem erőltetve magát puszta kézzel bánt el velük. Egy-két jól irányzott ütéssel terítette le őket.

-Na ki is a selejt. - És lassú kocogással maga mögött hagyta a halott brigádot. Tudta, hogy ott van a folyosó végén a V.I.P páholy és már célba is ért.

Mérsékelt léptekkel közeledett az ajtóhoz és nyugodt kézzel nyitotta ki azt.

-Szervusz, kedves unokahúgom. - hangzott a nyers köszöntő.

-Én is örülök, hogy látlak bácsikám. Látom a kassza igen csak megcsappanhatott, ha ennyire gyér testőrséget fogadtál. - gúnyolódott nagybátyján de tekintete önkéntelenül is a küzdőtérre tévedt és elégedetten nyugtázta, hogy a harmadik meccs folyik.

-Látom a humorodat megboldogult édesapádtól örökölted. - élcelődött - Óh milyen udvariatlan is vagyok, ők itt a társaim. - és körbe futatta ujját az öt baráton. - de nem érdemes őket bemutatnom, hiszen már nem élsz sokáig.

-Nem eszik azt olyan forrón! - horkant fel, de nem volt ideje további szópárbajra, mert az öt alak egyszerre támadott és nem voltak tekintettel arra, hogy lánnyal harcolnak.

Milikonak nem sok előnye volt, igaz hogy ő gyorsabb volt, de az ellenfelek egyszerre támadtak. Jobbról-balról érték öt az ütések, de nem hagyta magát. Egy hirtelen rúgással leterítette az egyiket és azon nyomban szíven szórta apja kardjával.

-Apát nagyon büszke lenne rád, és nemsokára a túlvilágon fogadhatod a gratulációját.

-Ne merd a mocskos szádra venni őt. A saját öccse ölte meg, de nemsokára ő maga is pokolra kerül.

Az összes erejét felhasználva alkalmazta a Genkaitól tanult ismeretlen technikát és hatalmas robbanással kíséretében omlottak a falak és törtek az üvegek. Az egész stadion felmorajlott és mindenki szeme a páholyra szegeződött.

A lányok ijedten húzódtak össze:

-Vajon él még? - hangzott a rettenetes kérdés.

-Hogy kérdezhetsz ilyet! Hát persze, hogy él. - szidta meg Botan Yukinát.

A robbanásra Kurama is felkapta a fejét és aggodalmas arccal fordult a romok felé, de a füsttől semmit sem láthatott. Eszébe villant első találkozásuk emléke.

A páholyban lassan tisztult csak a levegő. Nagy sokára kirajzolódott Miliko alakja, akit súlyos sérülések tömkelege borított és a lábánál fekvő, a felismerhetetlenségig összeégett holttestek

-Azt hiszem bácsikám, új barátok után kell nézned. - vigyorgott a lány.

-Most meg kéne ijednem?

-Ahogy gondolod. - és abban a pillanatban pengével estek egymásnak. De a gomolygó füst nehezítette a harcot. Addigra a küzdőtéren is eldőlt minden. Rövid küzdelem lehetett, hiszen Toguro porítva feküdt a helyszínen. Valószínűleg a tomboló bosszúvágy végzett vele.

Mindenki szeme a páholyban vívókra szegeződött, hiába. Nem láttak a fém szikráin kívül mást.

Egyszerre egy nagy suhintás és rövid idő múlva egy tompa puffanás hallatszott.

-Véget ért a küzdelem. - Mondta Kurama lehajtott fejjel.

És abban a minutumban előbukkan egy sudár női termet a füstből. Teste meggyötört volt és erőtlen de merőn nézte az előtte fekvő fej nélküli tetemet. És akkor, hirtelen összeesett az alak és nagy zúgolódás támadt a nézők között. Kurama szó nélkül indult ki és vette az irányt a páholy felé. Sérült barátai hiába kiabáltak utána, nem jött válasz.

Mire odaért már a lányok tartották kezükben a véres testet.

-Megcsinálta. - hangzott Botan hangja és halk sírás tört ki belőlük.

-Még él! - mondta Kurama lányhoz térdelve.

Napok teltek el mire magához tért a lány. Fáradtan nyitotta ki szemét, de érezte, hogy nincs egyedül.

- Büszke lehetek? - tette fel a kérdést. Tudta barátai népes tábora veszi őt körül.

-Igen. - hangzott a válasz - Nagyon megijesztettél minket és egy alapos magyarázattal is tartozol nekünk. -vetette szemére Yusuke a sok titkot, amit nem árult el.

-Na és mi minden történt? - érdeklődött és megpróbált felülni az ágyon, de az éles fájdalmaktól azonnal visszahuppant.

-Azt hiszem, jobb lenne ha, nem ugrálnál, mert kíváncsiak vagyunk és ha meghalsz nem lesz aki beszámoljon.

-Kuwabara! Azért lehetnél egy kicsit tapintatosabb is!

-Fogd be Botan! - de a fiú nem folytathatta, mert Kurama lépett be az ajtón.

-Az hiszem kint felejtettem valamit. - jobb kifogás híján Keiko azonnal el is tűnt.

-Várj Keiko! Segítek megkeresni. - ment utána Yusuke.

-Azt hiszem, tudom hol lehet. - sunnyogott utána Kuwabara.

-Megyünk mi is. Olyan ügyetlenek és el is fér a segítség. - habogtak egyszerre majd egymás után tűntek el magára hagyva Kuramát és Milikot.

-Úgy látom egész jól vagy ahhoz képest, hogy majd nem meghaltál. - gúnyolódott a lánnyal.

-Hát ilyen bókot is ritkán kapok. Ne hízelegj, mert még belső vérzést kapok.

-Tudod hogy nem sokon múlott? - aggodalom csengett hangján, és ez nagyon meglepte Milikot.

-Mi az? Csak nem féltettél?

-Hát el kell még egy-két fogást sajátítanom.

Oda lépett a lány ágya mellé és megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett és úgy mondta:

-Majdnem… majdnem…

-Tudom, de sikerült - és a lány mosolyogva viszonozta a tekintetet, majd visszatette fejét a párnára és elaludt.

THE END